Dráva mentén - összefoglaló  / 1116 km / 6653 m / átfogó térkép a teljes útról és pár fotó
Vonattal jutottunk el Nagykanizsára, ahonnan az újabb kalandunkat indítottuk. Az átfogó terv az volt, hogy a Dráva menti túraút fő ágán, amely az R1 jelzést viseli, megyünk felfelé a forrásig, illetve azon is túl Toblach-Dobbiacoig, ott eszünk egy igazi olasz pizzát, majd ahol lehetőség van rá a másik oldalon jövünk vissza a Dráva, végül egy kis szakaszon a Mura mentén egészen Nagykanizsáig, és onnan Zalakaros, Balaton, Velencei-tó érintésével Csepelig. Kicsit másképp alakult, de csodálatos élményekkel gazdagodtunk. Berzencénél keltünk át először országhatáron, így Répásnál láttuk a Drávát legmesszebb a forrásától. Mivel az út elején Gyékényes felé indultunk el,  a másik oldallal kezdtünk, mert Gyékényes felé az esett közelebb, majd a horvát - szlovén határon átkelve értünk rá az R1 jelzésre. A tervünk nagyon hamar megdőlt, mert kiderült, hogy ugyan Varasdon jelez kempinget a térkép, de az már régen megszűnt és visszafelé is Varasd volt szálláshelynek kinézve, mert a környéken nem találtam több kempinget, valamint Varasd után a kijelölt bringaút nagyrészt sóderes, kátyús volt. Hamarabb átmentünk Szlovéniába mint terveztük, de a part közelében ott is hasonló volt az út minősége, pedig ott már a bringaút fő ágán jártunk. Visszafelé Varasdtól a másik oldalon mentünk volna amíg lehetséges, azután a Mura partján Letenyéig. Ez a szakasz végül kimaradt, még akkor megbeszéltük, hogy Maribortól majd Letenyét célozzuk be. Ha tudom, hogy így alakul akkor Letenye felé indítjuk a túrát, mert akkor a folyónak arra az oldalára érkezünk, amely a Dráva menti bringaút fő ága, de az út minőségével látatlanban is kételyeim vannak. Persze jó volt így, mert Őrtilosnál nagyon szép a Dráva és a Mura találkozása és Varasdig kis forgalmú közutakon jártunk nagyrészt. Szlovéniában Ptuj környékétől már olyan volt minden, mint vártuk, később is sok helyen vezetett földúton a jelzés, de ekkor már keményre döngölt, karbantartott murvás úton gördültek a kerekek. Ezután már minden rendben ment, megvolt minden kemping, gyönyörű és változatos tájakon jártunk. Visszafelé szálltunk hamarabb vonatra a tervezettnél, ekkor már a hőséggel nem akartunk küzdeni, és nem vágytunk a Balaton parti nyüzsgésre sem, de majd a napi leírásoknál elmesélem pontosan hogyan is volt.

Nagykanizsa - Gyékényes / 46 km / 268 m
A Déli Pályaudvarról induló vonathoz egy nagyon régi bringásvagont kapcsoltak, de legalább volt. Tavalyelőtt egy modernebb kocsi jutott, de ez is teljesen rendben találtatott, bár feljutni nem volt egyszerű, nagyon magasra kellett emelni a bringákat, viszont akadt pár ülőhely és kényelmesen legalább 30 kerékpár elfért. Mint kiderült egy segítő fiú is tartozott a vagonhoz, de mi korábban odaértünk. Érdekesen alakult a vagon élete, a Déliben körülbelül 10 bicikli lógott, még Kelenföldön legalább ennyien felszálltak, azután már csak Székesfehérváron állt meg a szerelvény, és itt már telítődni látszott a kocsi. A Balaton partján sok helyen megállt a Tópart IC néven futó szerelvény, és meglepetésünkre csak özönlöttek fel minden megállóban a bringások, már mindenhol bringák álltak egymás hegyén-hátán. Sokan otthagyták, mert túl sok ülőhely nem akadt a vagonban, néhány kitámasztott gép néha eldőlt, az ott tartózkodók szépen felállították, végül Balatonboglár könyékén gyérült a sűrűség. Az utolsó csapat Zalakomárban szállt le, Nagykanizsára már csak mi maradtunk bringások. A több mint három órás vonatozás után nagy örömmel vágtunk neki az útnak. Szép dimbes-dombos tájon tekertünk Gyékényes felé, ahol kinéztem egy kempinget. Közben kitértünk Őrtilos felé, és a településen túl megcsodáltuk a Mura torkolatát, ugyanis itt ömlik bele a Drávába. Egyúttal itt pillantottuk meg először a folyónkat is. Légrádtól légvonalban nagyjából másfél kilométerre voltunk, mondták a helyi horgászok, hogy csak búcsú napján jár komp, pedig nekünk nagyon jól jött volna, mert hivatalosan a Dráva menti út ott kezdődik.
  gpx

Gyékényes - Varasd  / 104 km / 177 m
Kertek alatt tekertünk át Gyékényesről a Berzencei határátkelőhelyre, ott döbbentünk rá, hogy alig van velünk elemózsia, a település pedig elég messze volt és visszafelé nem akartunk menni. A határőr hölgytől kérdeztem, hogy tudja-e, hogy a közeli horvát falvakban lehet-e kártyával fizetni, mert nem volt velünk egyáltalán Kuna. Sajnos nem tudta, de annyira aggódott, hogy mi lesz velünk, hogy felajánlotta az összes ennivalóját, innivalóját, nagyon aranyos volt. Azon csodálkozott, hogy hogyan találtunk rá a szántóföldek között vezető útra, arra pedig csak ingatta a fejét amikor mondtuk, hogy Varasdra megyünk. Nem fogadtunk el semmit, megnyugtattuk, hogy reggeliztünk, van vizünk és majd megoldjuk. A legelső falu kis boltjában lehetett fizetni kártyával, igaz nem önkiszolgáló volt, az eladó nem beszélt angolul, ezért András mutogatással csak korlátozottan tudott válogatni, de vett két konzervet is, amelyeket mindegyik nap emlegettünk. Úgy alakult, hogy egyáltalán nem fenyegetett az éhezés egész utunk során és az a két konzerv már csak hazafelé, hazánkban került elfogyasztásra. Amikor vásárlások előtt számba vettük, hogy mink van még, mindig felsorolásra került a "szerencsekeksz" ez egy csomag Jó reggelt keksz volt, a kis váztáskámban maradt még otthonról és végül csak itthon ettem meg, mert már hiányzott volna útközben. A két konzervet pedig András gyíkhúsként (szerintem a katonaságnál ragadt rá ifjú korában), sorolta fel minden nap. Bringajelzéssel ellátott kis forgalmú közutakon tekertünk nagyon szép kis falvakon keresztül. Már bánom, hogy nem fényképeztem le párat a gyönyörű díszítésű, de kopottas régi házak közül, de az emlékeimben ott vannak. Répás után láttuk újra a Drávát, jól szétterülve. Több mint 90 kilométert mentünk ezen a napon horvát területen, de összesen egy sportbringással találkoztunk, és amikor az egyetlen málhás túrakerékpáros párral szembekerültünk, olyan örömmel üdvözöltük egymást mintha régi ismerősök lettünk volna. Szerintem németek voltak a köszönésük alapján. Pár két keréken közlekedővel találkoztunk még lakott területen, de nagyon furcsa volt, hogy a környéken ennyire kevesen bringáznak. Répás környékére esett egész túránk legalacsonyabb pontja, 117 méterrel voltunk a tengerszint felett. Ezt a napot úgy jelöltem ki, hogy minél rövidebb úton érjünk Varasdra, de szinte végig bringajelzéssel ellátott útvonalat követtünk. Az R3, majd EV13 és ami a legtávolabb ment a folyótól, de lerövidítette a távot az R03 jelzés. Varasd belvárosát csak messziről láttuk, igyekeztünk megkeresni a kempinget a felduzzasztott folyó túlpartján. Több helyen is bekanyarodtunk és láttunk lepukkant, bezárt nagyobb épületeket, mint étterem, mosdók, de recepciót nem találtunk. Végül kis bungalók között három beszélgető férfira bukkantunk, megkérdeztük őket, hogy hol van a kemping, de nem tudtak róla. Mario, aki kinézetre is olasz volt, lehetett a gondnok, beszélt németül és angolul is, ő mondta, hogy nyugodtan verjük fel a sátrat a házak szélénél és fürödjünk a tóban. Az egyik osztrák bácsi, aki a nyarakat itt töltötte, mert mint megtudtuk felparcellázták és kiárusították a tó partját, mondta, hogy nyugodtan használjuk a mosdóját. Kaptunk tőlük vizet is, valami közeli forrás vízét vezették be a házikókba átemelővel. Nagy élet folyt a tó partján, éjszaka és hajnalban még jöttek horgászok, de senki nem foglalkozott velünk. Az osztrák bácsinak nagyon hálásak voltunk, a másik osztrák még este mondta, hogy vár minket reggel egy kávéra, de mi előbb elindultunk, hogy ő előkerült volna. Szóval rendes emberekkel hozott össze az utunk, reggel a határőr hölgy, este pedig az idős osztrákok és az olasz. Azt még este megbeszéltük, hogy Mariborból már nem jövünk erre visszafelé.
  gpx

Varasd - Maribor / 102,5 km / 434 m
Először bevásároltunk Varasd szélén, majd elindultunk, de beszélgettünk és egyikünk sem nézte a követendő nyomvonalat amit el is vétettünk, csak azt néztük, hogy a kanálisnak melyik felén jobb az út, pedig el kellett volna kanyarodnunk mellőle, így az én kérésemre visszafordultunk és megkerestük. Addig sem egy hű de jó úton haladtunk, de utána lett igazán vadregényes, látszott, hogy erre nem sokan tekerik a túrát. Ormoz közelében vitt a horvát oldalon az útvonal, tulajdonképpen 200 méterre voltunk a határtól. Ott ebédeltünk, és közben megfogalmazódott bennem, ha visszafelé ki akarjuk hagyni ezt a részt akkor most itt az alkalom, hogy átmenjünk a túloldalra az R1-es útra. Meg is léptük a dolgot, betöltöttük azt az útvonalat ami itt vezetett volna visszafelé és már Szlovéniában jártunk. Ezen a napon mindenképp átjöttünk volna, csak egy kicsivel feljebb. Az első hét kilométerünk aszfaltos volt, de utána megint mély sóderes kátyús úton tekertünk, de itt azért már találkoztunk több túrázóval. Szerencsére bő nyolc kilométer után aszfaltra váltottunk, és Ptuj környékén már igazán tetszett minden. A táj, a látvány eddig is rendben volt, csak az utak minőségével küzdöttünk, mert a mély sóderben lassan lehetett haladni és eléggé rázott is. Ptujtól mindkét parton ki van táblázva a Dráva menti útvonal, mi az Óváros felőli oldalon maradtunk, és tekertünk csodás tájakon Mariborig. Ott egy kicsit bementünk a belvárosba, majd megkerestük a hegyek lábánál fekvő Kekec kempinget, amelyet az utunk során az egyik legszuperebbnek minősítettünk.
  gpx

Maribor - Lavamünd / 74,9 km / 1006 m
Erre a napra sok szintet ígért az útvonal, így András már a kempingben azt mondta, hogy felveszi a hátára a nagy kék zsákomat, de én úgy döntöttem, hogy amíg bírom viszem, majd szólok, ha segítség kell. Nagyon büszke voltam magamra, mert végig tudtam menni teljes málhával. Körülbelül 15 kg pluszt cipelek, András 23-at, de ez a testsúly arányainkhoz viszonyítva közel egyforma terhelés, persze ehhez még hozzájön a bringáink súlya is, meg nem ártana kicsit fogynom sem, és akkor még kevesebb lenne a cipelni való... Nagyjából 5 kg terhet jelent a kék zsákom, annyit segít András, ha átveszi. Tényleg jól emelkedett, hol sziklafal áttörésen  mentünk keresztül, hol kitágult, hol összeszűkült körülöttünk a tér, volt kis gurulás közben, majd megint emelkedett, hegyek lábához ékelődött falvakon tekertünk át, majd olyan gurulás következett, hogy azt mondtam én itt vissza nem jövök. Aztán ismét emelkedés de már hullámvasútként hol le, hol fel, gyönyörű alpesi tájakon. Nagyon szép volt, de túl sokat nem fotóztunk, mert vagy a kapaszkodást vagy a gurulást nem akartam megszakítani, viszont a lelkünk itta a látványt, ilyenkor nem tudom hányszor mondom Andrásnak, hogy ugye milyen szép, és ő lelkesen helyesel. Utólag vettem észre, hogy ezen a napon egy kis szakaszon letértünk a jelzésről, de a gps-ünk nyomvonalát követtük, ami egy helyen levágta a folyó kanyarulatát, én pedig nem vettem észre a kijelölésnél. Még beszéltük is, hogy na ilyen kereszteződésben és meredeken nincsenek kirakva, felfestve a jelek, mert tényleg elég jó egyébként a jelzés. A visszafelé irány már jól volt jelölve, murvás, hullámzó erdei utakat hagytunk ki a tervező önkényes döntése miatt, de teljesen jó volt így, mert mást is láttunk és még jutott e napra is murvás erdei útból és hullámzó szintekből. Dravográdra értünk ki az erdőből, ez az utolsó település az osztrák határ előtt. A hegyek oldalában futó erdei útról leereszkedtünk a folyó szintjére, átkeltünk rajta jött még egy váratlan emelkedő, aztán megláttuk a várat is amelyről a település a nevét kapta, majd nemsokára átértünk Ausztriába és az első településen, Lavamünd kempingjében vertük fel a sátrunkat. Egyébként tavaly letöltöttem már ezeket az útvonalakat egy oldalról, de most úgy döntöttem, hogy kempingtől kempingig tervezek a Brouter oldalon. A kempingben egy szlovák párral beszélgettünk, előző napon lehagytak minket, de Mariborból mi értünk jóval előbb ide. Megbeszéltük, hogy mi reggel 9-kor indultunk, ők meg 11-kor, velük még többször találkoztunk.
  gpx

Lavamünd - Dullach  / 62,2 km / 509 m
Erre a rövid távra nagyon sok szépség esett.  Az első érdekesség, amit annyira nem találtunk szépnek, a Liaunig múzeum épülete, először fogalmunk sem volt, hogy mit látunk az út fölé kinyúlni, nagyon tájidegen építmény, bár a belsejében bizonyára sok szépség rejtőzik. A közeli falucska főtere viszont elbűvölt, annyira barátságos a kis teret lefedő hatalmas platánfával, itt reggeliztünk egy jót. Utána nem sokkal egy hatalmas függőhídra csodálkoztunk rá, a Santa-Lucia néven jegyzett gyalogos híd egy a mélyben futó patak medre felett vitt át és a mi utunk is erre vezetett. Ezután elterelésbe futottunk, mert a monumentális Jauntál vasúti és az alsó szinten gyalogos-kerékpáros hidat épp felújítják, a kiírás szerint 2023 decemberében adják majd át. Egy kicsit sajnáltam, mert sok galériában szerepel, de hamar megvigasztalódtam, mert az elterelt útvonal is gyönyörű helyeken vitt, a hídról pedig amin átkeltünk pazar kilátás nyílt. Ezután már az eredeti nyomvonalon haladtunk, emelkedők következtek a szétszórt alpesi házak között, majd jó kis gurulások erdei de aszfaltos utakon, közben a terelés után nem sokkal utolértek a szlovákok, az emelkedős részen viszont mi értük be őket, ezek úgy történnek, hogy az ember megáll itt-ott, és akkor könnyű előzgetni egymást. A második találkozás után hosszú kilométereken keresztül beszélgetett András és a szlovák férfi, majd ők letértek egy város felé, de jóval később megint találkoztunk. Ennek visszafelé jelentősége lesz, mert Andrásban nem maradt meg a nagy gurulás, ő azt végig beszélgette angolul. Változatos tájakon gyönyörködtünk tovább, a sokszor duzzasztott folyó gyakran válik tóvá, majd úgy éreztük, hogy a folyóban haladunk egy úton, aztán olyan sziklás áttöréshez érkeztünk, hogy a lélegzetünk is elállt. Végül nem is volt baj, hogy erre a napra rövidebb távot terveztem, mert az 54. kilométer környékén elkezdett esni az eső. Csak az esőköpenyünket vettük fel, a dzsekiket és nadrágokat is cipeltük, de ezen az úton több égi áldás nem volt. Igazából még nem értünk az utunk végére és már el is állt, amikor vettük le a köpenyünket akkor találkoztunk újra a szlovákokkal, ők eggyel további kempingbe mentek. A véletlennek köszönhető, hogy a Dullach közelében fekvő Rosental kempinget jelöltem be, a másikat nem vettem észre, pedig úgy lett volna egyenletesebben elosztva a távolság. Azt beszéltük, ha véletlenül nincs mosógép, akkor mi is továbbmegyünk, de mivel három mosó és ugyanennyi szárítógép gazdagította a kempinget, maradtunk. Ha csak egy van, akkor mindig lutri, hogy szabad-e. Ez is nagyon szép kemping a hegyek között, egy tóval a közepén, saját bolttal étteremmel, kis könyvtárral és egy klubszobával. Kisgyerekes osztrák családoknak sokszor az a nyaralás, hogy elmennek egy ilyen kempingbe, a gyerekek élvezik a sátrazást, fürdést, és itt még szerveztek mindenféle foglalkozásokat is nekik.
  gpx

Dullach - Spittal an der Drau  / 102,5 km / 517 m
Ezen a napon jellemzően a folyó melletti gáton tekertünk, de akadtak kitérők, érdekességek és látványosságok. Szép fazsindelyes kis templomokat láttunk, megint elbűvöltek a szétszórt alpesi házak, gazdaságok. A Drávába a hegyekből beömlő olvadékpatakok széles, most üresnek ható medrei felett több helyen is szép fahidak vittek át. Legurultunk egy veszélyesnek kitáblázott, beláthatatlan, meredek keskeny kis szakaszon, ahol a drótkorlát teteje szivacsos volt, én ott már féltem is kicsit, de szerencsésen leértem, azért örültem, hogy nem jött szembe senki. Villach szélétől, ahol felismertük a kis bringás hidat amin az Alpok-Adria túrán kétszer is átkeltünk, már tavaly is megjárt úton tekertünk szinte végig. A szinte azért van itt, mert viszonylag messzebbről jelöltem be a kempinget Spittal an der Drauban, és valami hátsó úton vezetett oda, még plusz emelkedőt is beiktatva, de tényleg megtaláltuk. Itt egy gyönyörű, régi étteremben finomat vacsoráztunk, visszaúton is megtettük, akkor le is fotóztam. Amúgy ez az étterem volt a kemping recepciója is, de azon kívül állt, így mi is, ahogyan utánunk többen, először bejártuk a kemping területét, aztán jól bent láttuk a kiírást, hogy az étteremben kell bejelentkezni. Azt el is felejtettem írni, hogy az Alpok-Adria útvonal nagyon népszerű, így Villachtól megnőtt a málhás túrázok száma, ráadásul szombat is volt, és azt minden évben tapasztaltuk, hogy a hétvégeken telítettebbek a túraútvonalak bringásokkal, de egyáltalán nem zavaróan.
    gpx

Spittal an der Drau - Lienz  / 78,5 km / 511 m
Egy darabig még mindig az Alpok - Adriával közös útvonalon haladtunk, emlékeztem is helyekre, ahogy az elmúlt napon is, de miután átkeltünk a Möll folyón, hamarosan kettéváltak a túraútvonalak. Nagyon élveztük ezt a szakaszt is, nagy kőcsipkés vonulatokat láttunk a távolban, nagyon szeretjük a hegyek látványát. Egy helyen kicsit lementünk hűsölni a vízhez, itt már sebesebb sodrású a folyó, hamarosan vadvízi kajakosokat is láttunk, de róluk nem készült fotó. Bringázás közben nem megy olyan hirtelen, mint amikor az ember nyakában lóg a gép, ráadásul én most csak telefont vittem, mire beütöm a kódot, elindítom a fotózást, ami mozog már messze jár. Láttunk sok állatkát is, nyúl szaladt előttünk hosszan az úton, szarvas kelt át előttünk, mókusok futkostak, ezekre már nem emlékszem melyik napokon történtek, de mindig örültünk az ilyen távoli találkozásoknak. Nagyon nyugisan telt a nap, a pár lakott hely amin átkeltünk a vasárnap miatt szinte kihaltnak tűnt, de résen voltunk és szombat délelőtt alaposan bevásároltunk, mert vasárnap nem tartanak nyitva a boltok. Két helyen is láttunk becsületkasszás fogyasztási lehetőséget, egyik helyen így vettünk jégkrémet, egy sima fiókba kellett betenni az Eurókat, nagyon jól esett a hideg édesség a melegben. A 33. kilométernél jött szembe egy nagyobb bringás csoport, és meghallottuk, hogy magyarul beszélnek, így rájuk köszöntünk. Nagyon kedvesen reagáltak, kérdezték, hogy honnan jöttünk, én meg mondtam, hogy Nagykanizsáról indultunk, de szerintem félreértették, mert az egyikük megszólalt, hogy ő is odavaló, persze mindez úgy zajlott, hogy tekertünk el egymás mellett. Szerintem ők szervezett úton vettek részt, mert alig volt náluk holmi, bizonyára autóval vitték utánuk a csomagjaikat. Az út végére már a Dolomitok aljában jártunk, a hegyek tövében vertük fel a sátrunkat, ebben a kempingben két napot aludtunk. Itt egy spanyol motoros pár próbált velünk barátkozni, de nem volt közös nyelv, ők spanyolul és olaszul beszéltek, ők is két éjszakát legalább ott töltöttek és minden alkalommal nagy mosollyal köszöntöttük egymást.
  gpx

Lienz - Toblach-Dobbiaco - Lienz  / 100 km / 745 m
A málhánkat hátrahagyva indultunk el a kitűzött célok felé, egyik ugye az olasz pizza, másik a Dráva forrása. Itt már jóval kisebb hidakkal találkoztunk mint napokkal ezelőtt, szűkült a folyó, de a tereptől függően hol rohant, hol szépen folydogált. Amin egy idő után meglepődtünk, de aztán hozzá kellett szoknunk, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy fürtökben jönnek velünk szemben az olasz bringások. Onnan tudtuk, hogy olaszok, mert legalább egyvalaki mindig beszélt egy-egy csapatban, voltak olyanok akik fél kézzel gesztikuláltak közben, sokan fél kézzel videóztak, egy csomó felvételen szerepelhetünk. Nem értettük a dolgot mert hétfői napra esett ez a szakasz, és azt gondoltuk csak néhány túrázóval fogunk találkozni, aztán mire az olasz határhoz értünk szépen elfogytak. Amikor visszaúton már csak néhány elektromos rásegítésű bringás jött, kisütöttük, hogy az olasz családok egyik kedvelt bringaútja lehet, azt nem is írtam, hogy rengeteg gyerek is volt, tehát családok keltek útra, és az lehet a módi, hogy legurulnak, majd valahol felszállnak a bringaút mellett futó vonatra és azzal visszamennek. Hatalmas kerékpár kölcsönzőt láttunk Toblachban. Alig vettük észre amikor átkeltünk a határon, így csak visszafelé fotóztuk le a táblákat. A folyó egyre kisebb lett, már csak patak, aztán patakocska, erecske, végül egy kis bokorsor jelezte, hogy honnan jön, mert a bringaút elfordult mellőle, de mi Toblach-Dobbiacot tűztük ki végcélnak, illetve, hogy ott keresünk egy pizzázót, amit hamarosan meg is találtunk. Tényleg isteni volt, olyan vékony tésztájú amit én igazán szeretek. Utána visszafelé letértünk az erdő felé és megkerestük a forrást is, illetve a forrásnak kinevezett helyet. Hallottuk a víz csobogásából, hogy feljebbről érkezik, de fakorláttal jól el volt kerítve. A sziklákon leömlő víz egy részét favályún elterelték, de mi nem ittunk belőle, a másik része átfolyt a murvás erdei út alatt egy csövön és onnan indult a Dráva. Visszaúton mi is sokat gurultunk, voltak kanyarok, ahol nagy narancssárga anyaggal bevont szivacsok voltak ide-oda erősítve, ha valaki elvétené az ívet annak csapódjon, mint ahogy a síelőkre is vigyáznak. A nap és egyben az egész túránk legmagasabb pontja a Toblach előtti részre esett, tengerszint felett 1215 méteren.
  gpx

Lienz - Spittal an der Drau  / 79 km / 368 m
Itt már visszafelé mentünk, nem nagyon variáltunk az utakkal, követtük az R1-es vonalát, de a másik irányba haladva más dolgokat is észrevettünk. Ugyanolyan élvezettel tekertünk mint odafelé, a hegyek, erdők, a folyó együttes szépségével nem lehet betelni. Én néha felmentem egy-egy hídra, hogy onnan is megcsodáljam a tájat, egyik ilyen kitérőm közben András két emberen is segített. Egy idős bácsi elesett villanybringával a kanyarban, őt segítette fel, egy néninek pedig becsúszott a nyerge, mire visszamentem András épp befejezte a csavar meghúzását, a néni pedig sajnálkozott, hogy nem tud olaszul, és ciao-val köszönt el tőlünk. András mesélte, hogy angolul próbálkozott, de a néni csak németül beszélt, viszont azt gondolta, hogy olaszok vagyunk. Az előző nap után ezen nem is csodálkoztunk, bár olasznak még nem néztek minket. Ezen a napon én több szintet másztam, de a többlet gyaloglásból adódott, még odafelé kifigyeltük Sachsenburg település szépséges főterén, hogy a fölé emelkedő dombon áll egy szép kápolna, és András mondta, ha van kedvem keressem meg, ő lent marad a bringákkal. Nem kellett kétszer mondani, felkapaszkodtam és nem bántam meg, mert szép kilátás nyílt a tájra is. Nagyjából 50 méter szintet kellett csak legyűrni. Spittalban András bement egy bringás boltba, mert elkezdett kattogni valami a pedáljában, vett egy újat, és nagyon rendesek voltak, mert adtak neki kölcsön szerszámot, hogy kicserélhesse. Este megint a szép régi étterem teraszán vacsoráztunk.
  gpx

Spittal an der Drau - Dullach  / 99,1 km / 389 m
A kempinget most a város felé hagytuk el, és emlékeztünk is az odafelé kimaradt szakaszra tavalyról, akkor csak áttekertünk a városon nem itt szálltunk meg. Megint nyugis napunk volt, élveztük a tekerést, gyönyörködtünk a tájban. Felvetődött az eggyel korábbi kemping is, de aztán úgy döntöttünk maradunk annál amelyiket már ismerjük, és nem is baj, ha a Szlovéniában ránk váró nagy mászások előtt egy rövidebb szakasz jön másnap. A végét sikerült így is lerövidítenünk, András az egyik pihenőnél kinézte a térképen, hogy át lehet vágni a kemping felé kis utakon, így nagyjából 3 kilométernyi utat megspóroltunk, ráadásul szép helyeken vitt. Azt még nem említettem sehol, hogy kellemesen érintett, hogy viszonylag sok helyen lehetett ivóvizet tölteni, tavaly Villach környékén is kihasználtuk ezt, viszont a Duna menti útnál egyáltalán nem volt lehetőség sem Németországban, sem Ausztriában, akkor boltot kerestünk, ha elfogyott az innivalónk. Mondjuk ez a túraútvonal sokkal kevesebb településre vitt be. A kempingben most egy szlovén, nagyjából velünk egykorú párral elegyedtünk szóba, nagyon csodálkoztak, amikor mondtuk, hogy Szlovénia az egyik kedvenc országunk, meséltük, hogy már többször töltöttük ott a nyaralásunkat. Megbeszéltük azt is, hogy bringával nekivágni, tekerni szép helyeken és sátorozással befejezni a napot, a legnagyobb szabadság érzését nyújtja. Mindig örülünk, ha hasonló gondolkodású emberekkel találkozunk.
  gpx

Dullach - Lavamünd  / 63,9 km / 436 m
Na, ez a "pihentető" rövid szakasz nem úgy alakult ahogy vártuk. Semmi más probléma nem volt, mint, hogy már korán feltámadt a szél, ami jellemzően szemből fújt, de nem is a széllel volt a bajunk, hanem a hőmérséklettel. Olyan volt, mintha úgy bicajoztunk volna, hogy egy hatalmas, legmelegebb fokozatra állított hajszárítót fogtak volna ránk. Minden nap jött a szél, általában délutánonként és mindig nyugati irányban fújt. Odaúton, ahol az egész út jellemzően emelkedett örültünk neki, de most ezek a meleg hőhullámok nem estek jól, főleg ahol felfelé mentünk, ráadásul most reggel elkezdődött. András nem emlékezett az emelkedőkre, itt beszélgetett odafelé, de bennem megvolt, hogy bizony ahol gurulás volt, ott visszafelé emelkedés lesz. Egy helyen amikor már túl voltunk azokon az emelkedőkön, láttunk egy árnyékos padot, és lepihentünk. Egyszer csak jött két bringás, a csaj nem volt vékonyka, teljesen feketében, hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban, (mi is hosszú ujjú pólót viselünk, de az fehér), a srácon zárt sisak, alatta úgy tűnt mintha baseball sapka lett volna, de ebben nem voltunk biztosak, lehet, hogy csak egy fejpánt volt simlivel. Úgy nyomták, hogy csak lestünk. Mondtuk is, na induljunk el mi is, aztán láttuk, hogy a következő lehetőségnél ők is megálltak. Itt még csak egymásra mosolyogtunk, de aztán velük is úgy voltunk úgy, hogy többször kerülgettük egymást, végül beszédbe is elegyedtünk. Németek voltak akik Toblachban hagyták az autójukat, Dravogradba igyekeztek, hogy onnan vonattal Mariborba menjenek, és Mariborból vonatozzanak vissza Toblachba. Ők a leghúzósabb szakaszt, amely Dravograd és Maribor közé esik, így nem tekerték le. Másnap számunkra is kiderült, hogy miért nem Dravogradból vonatoztak vissza, mert ezt ekkor még nem értettük, de nem firtattuk. A hőség ellenére kitértünk a nagy vasúti hídhoz amely miatt az elterelés volt, kíváncsi voltam rá, de annyira nem tudtunk közel menni, mert ekkor is dolgoztak rajta. A múltkori helyes falucska főterén megint megpihentünk, és hűsítettük magunkat jégkrémmel, hideg innivalóval. Itt a falon amely árnyékban volt, láttunk egy hőmérőt, délután fél ötkor 36 celsius fokot mutatott, a napon bizonyára sokkal magasabbra szaladt ez az érték. Bágyadtan érkeztünk meg Lavamündbe  az elvileg "nem baj ha kipihenjük magunkat" napunkon. A kempingben egy nagyon helyes motoros magyar párral találkoztunk és beszélgettünk, ők is panaszkodtak a hőségre, de mindenféle jó dolgokról is szó esett. Végül este azt sütöttük ki, hogy kánikulában nem vágunk inkább neki a sok szintemelkedéssel járó szakasznak, hanem másnap Dravográdig tekerünk, és elvonatozunk Mariborba.
  gpx
 
Lavamünd - Maribor  / 77,4 km / 976 m
A tervünk ott dőlt meg, hogy nem néztük meg a menetrendet este, azt gondoltuk, hogy két óránként biztosan megy vonat. Ausztriában az utolsó szakaszon szinte végig a vasút mellett haladt az út, és elég gyakran volt szerelvény mindkét irányban, valahogy úgy gondoltuk, hogy ez átnyúlik a határon is. Nem sokkal késtünk le egy járatot, ha úgy indulunk el mint szoktunk, akkor el is értük volna, de nem siettünk reggel, mert ma úgyis vonattal megyünk... Dravográdban több mint 4 órát kellett volna várnunk, így inkább úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Lefényképeztük a menetrendet és azt beszéltük meg, hogy majd az egyik településen felszállunk rá. Podvelkát néztük ki, onnan kezdődik a legnagyobb emelkedő, előtte inkább csak hullámzik a szint. Ebben az irányban jól volt kijelölve az útvonal, végig az R1-en mentünk. András az állomásnál átvette a nagy kék zsákomat, kaptam Isostart, ez pótolja a kiizzadt ásványi anyagokat, szerinte tegnap ott rontottuk el, hogy nem tettünk a vizembe. Spóroltunk vele, mert nem volt velünk túl sok, de ahol lehetett kapni flakonos izotóniás italt vettünk, mert rólam a legkisebb mozgástól is már dől a víz. Előző napon még András is mondta, hogy most ez őt is megizzasztotta. Teljesen jól ment a tekerés, több volt az árnyékos erdei út mint tegnap, a szél sem fújt annyira, így amikor elértük Podvelkát még majdnem másfél órát kellett volna várni a vonatra. András kérdezte mi legyen, én döntök, szerinte fel bírok menni... Hát ilyen ráhatásra igent mondtam, végül is egyáltalán nem éreztem magam kitikkadva, lesz ami lesz, induljunk neki. Ez az az emelkedő volt, ahol azt gondoltam gurulás közben, hogy én itt vissza nem megyek. Már többször voltam úgy, hogy valahová simán felmásztam, aztán amikor egy másik alkalommal ott épp gurultunk, rácsodálkoztam, hogy én itt tényleg feljöttem!? András jobban tudja mi van a lábaimban, és nagy sikerélmény volt, hogy beadtam a derekamat, mert minden különösebb nehézség nélkül feljutottam. Igaz, András gyakran locsolgatta a fejemet és hátamat vízzel, a sajátját is, de ezt előző napon is csináltuk. Az Isostar és a mínusz öt kiló sokat segített. Arra a csúcsra, amitől a legjobban tartottam, akkorra értünk fel amikor Podvelkában fel kellett volna szállnunk a vonatra, úgy, hogy még a kis hegyi boltnál, ahol odafelé is vásároltunk, megint megpihentünk, ettünk, ittunk. Még volt egy kis gurulás után további emelkedő is, de engem már nem állított meg semmi Mariborig. Itt ismét egy magyar, nagyjából velünk egykorú bringáspárral találkoztunk, ők nagy útra készültek, Szlovéniában tekeregni a hegyi utakon, kiderült, hogy nagy bringások, sok szép teljesítmény van már mögöttük. Ugye most jött az, hogy Horvátországba biztosan nem akarunk visszamenni, kemping sincs, az utak se túl jók, bár azon a szakaszon ahol mentünk volna az eredeti terv szerint, még nem jártunk, de néztem a térképen, hogy amikor a már nem létező kempinget kerestük annak a folytatása volt az útvonalunk és az talán nem sóderes, hanem murvás út volt, de mély, nem ledöngölt, szóval lassan lehetett volna haladni. András talált Mariborból egy vonatot amely Muraszombatra ment, Lendvának jobban örült volna, de ez is jó volt. Én ugyan nézegettem a bringás lehetőségeket, de a telefonon számomra elég nehéz volt útvonalat tervezgetni.
  gpx
 
Muraszombat - Nagykanizsa  / 91,3 km / 317 m
Korán keltünk, 5-kor, mert nem tudtuk, hogy Mariborban hol van az állomás, össze is kellett pakolni, sátort bontani. A vonatozás kellemes élmény volt, András mondta, hogy a pénztárnál a férfi folyékonyan beszélt angolul, és megjegyezte, hogy itt Szlovéniában mindenhol mindenki beszélte a nyelvet akihez neki hozzá kellett szólnia. Csinált nekünk a pénztáros valamilyen kártyát, amivel kedvezményt kaptunk, így kettőnknek 3 Euro volt a jegy. A kerékpárért külön kellett fizetni a kalauznál aki szintén beszélt angolul, és a két bringa szállítása is 3 Euro volt, így hatból megúsztuk az egészet. Útközben volt egy kis alkudozásunk egymás között, mert András Lentiben vonatra szállt volna, én pedig el szerettem volna tekerni Nagykanizsára, hogy onnan indítottuk, fejezzük is be ott. Aztán amikor nézegettük a menetrendet a neten, kiderült, hogy Lentiből Budapestre csak három átszállással lehet eljutni a bringákkal, ez az én javamra döntötte el a kérdést, bár András szívesen megérdeklődte volna az állomáson a lehetőségeket, ahol különben jártunk is vizet tölteni a kulacsunkba, de hát tegnap ő vett rá engem a hegymenetre, ezen a napon én őt Nagykanizsára. Muraszombaton először kerestünk egy boltot, ez szombati napra esett, és nem tudtuk mi vár ránk az utunk során. Jól feltankoltunk innivalókból, izotóniás italt is kaptunk ami jól jött az igazán forró nap során. Még a vonaton tervezgettük az útvonalat a telefonunkon, András a OSM-en  én pedig a Brouteren, bár nekem elég nehezemre esett telefonon végezni el, asztali gépnél, nagy képernyős monitoron szoktam mindent kezelni, nem vagyok egy telefont nyomogató típus. Nem is lett a legideálisabb egyikünk terve sem, itthon már megnéztem, hogy mennyivel egyszerűbb útvonalat is találhattunk volna a szlovén területen. Ott kifejezetten kalandossá tettük magunknak, azt a részt András tervezte, és bejelölte, hogy kerülje a nagyobb utakat, ennek következtében állandóan földútra vitt, aztán már úttalan úton toltuk a bringát. Itthon ezt nagyon viccesnek találtam, főleg amikor láttam a térképen, hogy mindig egy-egy műúttal párhuzamosan küzdöttünk. Egy helyen Magyarországon is eljátszotta ezt a tervező, de akkor nem követtük, hanem elfordultunk az aszfaltos út felé. Végül Letenyétől a 7-es úton vagy a mellette futó, még járdának is gyatra minőségű aszfaltcsíkon tekertünk Nagykanizsáig. Bevallom a vége felé a sok szinthullámzás annyira már nem esett jól. Másfél óránk volt még a vonat indulásáig, de szépen kivártuk, sőt még rá is húztunk, mert késésben volt a Zágráb felől érkező járat. Amikor már fent voltunk a vonaton döbbentünk rá, hogy milyen mázlink volt, hogy kaptunk bringás jegyet, mert az egész szerelvényen 6 darab kerékpárt lehetett szállítani. A járatunk még további késést szedett össze, ez azon a napon volt, mint később megtudtuk, amikor több mozdony is kigyulladt, a sínek túlmelegedtek, és kérték az embereket, hogy akinek nem fontos ne utazzon vonattal. Azért éjfél előtt már a lakásban voltunk. Nagyon kellemes volt késő este Kelenföldről hazatekerni, még meleg volt a levegő, de már a tűző nap nélkül, a forgalom már lecsengett és a lámpák is sok helyen villogtak, így gyorsabban tudtunk haladni. Azóta megnéztem a Brouteren, hogy 115 km megtételével Mariborból el tudtunk volna jutni Lentibe, nagyrészt túraútvonalon, az EV 9-en majd a Mura mentin, ott van kemping is, a szintkülönbség sem lett volna túl sok. Ha olyan korán elindulunk, mint hajnalban a vonathoz, simán megtesszük, de akár Lendvára is, oda pár kilométerrel kevesebb az út és szintén van kemping (legalább is térképen jelölve), másnap pedig Nagykanizsa már közelebb van és egy korábbi járattal jönni haza. Meg is beszéltük, hogy legközelebb viszünk magunkkal egy tabletet egérrel a váratlan helyzetekre, mert számomra nagyon kicsi a telefon kijelzője, de nekem van türelmem az aprólékos tervezéshez. András a melegtől féltett engem, de aztán mondta, hogy ahhoz is egyre jobban hozzáedződtem, mert nem gondolta volna, hogy kánikulában így megteszem a Muraszombat Nagykanizsa távot. Az külön megér egy bejegyzést, hogy Lentitől Nagykanizsáig egyetlen közkút nem volt az út mellett, az egyik településen végre találtunk egy étterem, vegyesbolt, dohánybolt kombót, kint is volt a jégrémet hirdető tábla az utcán, a kiírás szerint nyitva kellett volna lennie, de nem volt ott senki. Szlovéniában a hegyi kisboltban csengetni kellett, de itt ilyen lehetőség sem volt egyik ajtónál sem. Még szerencse, hogy Muraszombaton feltankoltunk és Lentiben az állomáson töltöttem vizet. Először Letenyén találtunk nyitva boltot, de jégrémet ott sem kaptunk, végül Becsehelyen ettük életünk legfinomabb fagylaltját a légkondival hűtött cukrászda belső terében, mondtuk is a hölgynek, hogy ez most életet mentett, hogy le tudtuk magunkat hűteni. A víz magunkra csorgatását persze ezen a napon is renszeresen csináltuk, de jó lett volna néha hidegebbre cserélni, mert az is nagyon felmelegedett a kulacsban.
  gpx